0521
0524
Na, kezdem elölről, mert az új laptop bemutatkozásként szó nélkül lefagyott az üzenet felénél, de olyan komolyan, hogy csak súlyos ütlegekre tért magához. Szóval: Minehead nagyon aranyos városka, körülbelül 12 ezer lakossal, nagyjából két főutcával, és számos mellékutcával, meg egy dombbal a tenger mellett. A dombon is utcák vannak, gyönyörű az egész, igazi angol üdülővároska, de most még épp csak kezdődött a szezon, nem sokan vannak. Nagyon rendben van tartva, minden ház klasszikus angol. Minden van itt, még színház is, meg pár szép templom, meg kórház. Tesco, fitneszterem. Ez itt igazi óceán, illetve a bristoli öböl, a túlsó oldalon látszanak Wales hegyei. Óriási az apály és a dagály, apálykor a kék-fehér csónakok meg a jachtok a sárban álnak. A tenger nem kék, hanem zavaros barna, és állítólag nem is túl tiszta, de lejjebb lehet windszörfözni – majd. Most még elég hideg lehet a víz.
A Butlins egy nagy szórakoztató park. Főleg gyerekeknek, és hát minimálbért kínál (viszont sokat lehet spórolni, mert a szállás nagyon olcsó, kaja szintén, utazásra sem kell költeni), de az új európai uniós országokból érkezetteknek kiváló, főleg ugródeszkának, mert elintézik a bankkártyát, a bejelentést, a TB-számot. Kicsit úttörőtábor, valamelyik nap koraeste is 100 méteres körzetben három helyen volt hússütés. Mos még nincs teljes ház, folyamatosan jönnek a dolgozók újabb és újabb hullámai. A szállás egyszerű, de normális, az Angliában eléggé elterjedt papírvékony falakból. Két emeletes sorépület, egy szinten egy lakás, egy lakásban egy nappali és két kis háló, meg egy kis konyha és fürdő. Állítólag a legjobbat, a legújabbat kaptam, áldhatom a sorsot. Megszokhatatlan, hogy a meleg és hidegvíz külön csapból jön, és eleinte a fűtés is találgatnom kellett. A sok fiatal meg a lengyel és angol bulizós fiatalok miatt sokan nem aludtak eddig a zajtól, lekopogom, nekem szerencsém volt, mert a falu szélén lakom, a legcsendesebb helyen. Az ablakom egy rétre néz, az ablakom alatt tőlem egy méterre állandóan nyúlcsaládok lakmároznak. De a házak között megszokott látvány a kacsa és a sirály is, a kacsákat kézből lehet etetni. A munka elég egyszerű, sőt a legegyszerűbb, jelenleg pincérmunka az egyik étteremben, és aztán zárás után az étterem rendberakása. Az első napokban tréningek voltak, ami abból állt, vicces videókat néztünk, meg pár angol beszélt értetetlenül, és aláírattak egy halom papírt, de legalább fizették. Eleinte adtak ingyen kaját, meg a welcome-csomagokat, aztán kapunk munkacipőt is, és a városban sok helyütt van kedvezmény a butlinses kártyára. Sok fajta fiatal dolgozik itt, a koruk is teljesen változó, rengeteg a harmincas is, és a családos is. Elég változatos a kép, vannak persze egyszerű egyedek is, de dolgozik itt volt rajztanár, vagy éppen a fenti szomszédom egy lengyel csaj, akikkel már söröztem, Varsóban filológia-újságíró szakon végzett.
0524
Na, kicsit nyugodtabb körülmények között még néhány részlet. Egyrészt Butlinsnál rendesek voltak, hiszen sok mindent elintéznek helyettünk, meg tényleg több welcome-csomagot is adtak, élelmiszer- és egészségügyi cikkekből. Aztán adnak ruhát is, használhatjuk a parkban található létesítményeket, bizonyos kikötésekkel – mint például, hogy ha a vendég fizet érte, akkor nekünk is kell, de ha az ő belépőjegye tartalmazza, akkor nekünk is ingyenes. Aztán például van uszoda is. Nekünk, akik a cateringben dolgozunk, egy font, tehát 360 forint egy étkezés, ami mondjuk ebéd esetében tartalmaz egy főfogást, dugig rakva, italt, salátát, desszertet, ennyi pénzért odahaza sem ehetek ennyit. Reggeli, vacsora szintúgy működik, de egyelőre még csak ebédet ettem, meg egyszer reggelit. Hát a meló az olyan, amilyen, illetve egyszerű, de hát nem szokta a paraszt a szántást. Vannak itt emberek, akiknek ez megváltás, és sokkal könnyebb, mint amit odahaza dolgoztak. Én is csináltam már ilyet, de régen. Amúgy nem igazán nehéz, sem nem unalmas – felszolgálás tálcabehordás, és zárás után az étterem takarítása – de azért teljesen más, mint amit eddig csináltam. Arról volt szó, pincér leszek, attól azért ez távol van, bár ha visszaraknak az eredeti helyemre, ott állítólag még könnyebb a meló. Most a legnagyobb étteremben vagyok, és nem a korábban tervezet Yacht Clubban, mert ott most van elég ember.
Eddig minden nap söröztünk, és nagy társasági élet volt a kinti magyarok között, ma van az első csendesebb nap, mert ma nagyon fáradt vagyok, és holnap nehéz napom lesz. Egy nap hat órát kell dolgozni, reggel háromnegyed kilenctől háromnegyed 12-ig,és délután háromnegyed öttől háromnegyed nyolcig. Közte szabad, amit evéssel, alvással, és ügyek intézésével töltöttem eddig Most egy magyar csajjal lakom együtt, eddig egyedül laktam, ami jó volt, de úgyis beraktak volna mellém valakit, Judit pedig kikészült az angol szomszédaitól, akik minden nap hajnalig mulattak. Aztán bekéredzkedett. Majd meglátjuk. Vannak fenntartásaim. Sajnos vagy hála az égnek, sok a magyar, tele a város velük, de így legalább mindent el tudunk intézni egymás között.
0526
Nagy itt a társadalmi élet, a seregnyi hirtelen támadt ismerős között lavírozva kell időt szakítanom a munkámra, és az írásra. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez a lelkes sürgés-forgás.
Persze néha azért munkatábor jelleget ölt az építőtábor. Amikor hirtelen bejelentik, hogy a hétvégén „Családi Napot” tart a Butlins, és ezért tovább vagy többet kell dolgoznunk, és a túlórák kifizetésével is állítólag elég csínján bánnak. Egyébként az első napok után mindenki panaszkodik a munkájára, nem egy ember mondta, ő megy haza, de eddig még senkiről nem tudok. Hát, amikor egy rajztanárt beraknak déltől este kilencig mosogatni, vagy amikor egy elkényeztetett ficsúr a Butlins egyik gyorséttermében, a Burger Kingben kellene éjszakáznia, vagy amikor a biztonsági őr ismerősünk egész éjszaka rakoncátlan és meglehetősen vad angol kölyköket üldöz a park területén, akik minduntalan beszökdösnek a városból a kerítésen át, akkor azért az biztos nem felemelő. Szegény őrünknek ráadásul azt is el kell viselnie, hogy lenézik az angol főnökei, mivel külföldi, ugráltatják, nem érti, mit mondanak neki, ő meg csak verekszik a suhancokkal, meg dobhatja ki a rendetlen és buta angol vendégeket a kaszinóból.
Amúgy az angoloknak nincs nagyon mire felvágniuk, lehet, hogy a Butlinsba tényleg a középosztály alja jár, de bizony neveletlenek, egyszerűnek tűnnek. Aztán nem lehet nem észrevenni a sok szellemileg sérültet – igaz, erre hallottam már olyan magyarázatot is, hogy itt egyszerűen azért látok többet, mint otthon, mert lehetőség van úgymond kihozni őket az utcára, jóval gondoskodóbbak róluk, és a jobb anyagi lehetőségek miatt ők is több helyre jutnak el. De akkor is: a szellemi fogyatékosok nagy számát összevetve azzal, mennyi a kövér ember (állítólag sokan nem is mozgássérültek, csak olyan kövérek, hogy inkább kerekesszékkel járnak), és azzal, milyen riasztóan csúnya a született angolok többsége, a brit nemzet jövőjéről kialakuló kép nem túl biztató. Mintha egy egykor volt nagy nép szomorú alkonyát látnánk. Az biztos, mi magyarok nem csak szebbek (hisz az még lehet szubjektív), de tehetségesebbek és szorgalmasabbak is vagyunk. Ide amúgy csak az angolok maradéka jár dolgozni – van olyan, aki 12 éve dolgozik itt, és egy 2x3 méteres szoba az otthona. 12 éve szemétszedő. Egy 42 éves fickóról van szó, az egyik magyar srác lakótársa, aki kétségbe van esve. Mindi ízes történeteket mesél kettejük együtt éléséről, én a múltkor betegre nevettem magam. El kell képzelni egy középkorú, agyontetovált testű angolt, érthetetlen tájszólással, udvariatlan, és utálja a fiatalokat. Aztán egy másik honfitárs a minap arra ment haza, lakótársa éppen egy ismeretlen fickó mellől ugrik ki az ágyból. Rájuk nyitott. Ez betette nála a kaput, azonnal sietett az irodába, és kérvényezte, hogy elköltözhessen egy másik lakásba. A kérvény panaszának oka rovatába pedig a hűvös angolok blazírt képpel beírták, hogy: gay flatmate.
Igazából mindenem van, a lábam egyelőre nagyon megsínyli a talpalást a munkában, és kéne egy kerékpár, hogy a 20 perc sétát a városig megspórolja az ember. Életemben nem volt még herpeszem, most lett, de van rá kenőcsöm. Általában 7.20 és 8.20 között kelek, és ma már elkéstem, mert nem értettem jól, mikorra kell menni, igaz, más sem értette, de nem volt baj belőle. Hétfőn lesz szabadnapom, az egyik nagy hátrány az a hat munkanap, egy pihenőnapos beosztás, mert még sok mindent el kellene intéznem, amire nem jutott eddig időm. Nagyon hamar elmennek napok.
0527
Vasárnap végre használhattam huzamosabban is az angol. Egy liverpooli sráccal voltam egy beosztásban, fiatal, húsz év körüli igazi komolytalan hülyegyerek, akinek csak a csajozáson, a focin és az iváson jár az esze. Beszélgettünk a fociról, nagy Everton-szurkoló, milyen jó, hogy annak idején gombfociztam, egyből vágtam neki a Nagy-Everton, az 1985-ös KEK-győztes csapat összeállítását, tátva s maradt a szája. Még Wayne Rooney-val is focizott együtt öt éve, mert egykorúak, és valami hasonló iskolába jártak. A szavakat rettenetesen ejti, néha egészen más magánhangzókat használ a szavakban, mint amit az iskolában tanítanak, ráadásul az egész beszédstílusa inkább egy norvég halászé, mint az általam ideálisnak tartott szabályos angolé. Ennek ellenére megértettük egymást, segítet a másod- és harmadlagos kommunikáció, illetve sok szót nem értettem. Megtanított az angol nyelv lehető legvulgárisabb szavaira, még ez a harsány srác, aki munka közben is minden nőnek udvarolt, és állandóan sms-ezett valami lánnyal, szóval még ez a srác is csak súgva merte mondani. Kérdeztem, hogy mi az eredeti szakmája? Mondta, hogy olyan nincs. Végzettsége? Olyan szintén nincs. I’m stupid – jellemezte magát. Kétségtelenül szimpatikus volt a maga nyersességével és őszinteségével. Mondta, hogy előző este az éppen itt lézengő birminghami barátaival csaptak egy görbe estét. Ahogy kiszámolta, a nap folyamán körülbelül 15 sört ivott meg, de, mint hozzátette, ez nem tekintve különösebben nagy számnak. Ő már három hete itt van, szinte veteránnak számít.
A nagy többség csak ugródeszkának tekinti ezt a helyet. Néhány hét alatt bele lehet unni a nem túl változatos munkába, a kihívás teljes hiányába, és abba, csak egy nagy gépezet része az ember. Aki pár hónapja itt van, már mindenki gyűlöli a Butlinst és a munkáját egyaránt, elfásult, és a továbbállását fontolgatja. Igaz, a Butlinsnál sem nagyon veszik komolyan a dolgokat, az emberek jönnek és mennek kirúgni csak a leglustábbakat, legdrogosabbakat és legalkoholistábbakat szokták, mert mindenkire szükség van, főleg a főszezonban. Egy ismerős ismerőse a Bognor Regis-i Butlinsnál állítólag hamis erkölcsivel van kint. Viszont amikor egy magyar pár reklamálta, hogy nem tetszik nekik a konyhájuk padlója, másnap jött egy brigád, és új linóleumot húzott fel nekik. Azért ez megsüvegelendő.
Ma az egyik vendég otthagyta a protézisét a tálcáján. Alsót és felsőt. Egyelőre még nem jött érte. Biztonsági őr ismerősünk feladatként tegnap hajnalban egy 120 kilós totálrészeg, állandóan hányó angolra vigyázott, kísérgette diszkóról diszkóra. Ha az angolok isznak, ez a disztingvált nép kivetkőzik önmagából. Nem verekszenek, inkább vetkőznek. Ameddig lehet.
Vasárnap egész nap esett, igazi angol időjárás volt, majd megfagytunk, tekintettel arra, errefelé nem szeretnek fűteni, a fűtőtest is kikapcsol körülbelül fél óra után, gondolom, ahogy a szoba hőmérséklete elérte a 15 fokot. Ráadásul a tenger mellett mindig fúj a szél, és én tényleg nem értem, de valahogy mindig szembe.
0528
Ma szabadnapom van, bent voltam a városban, meg nagy merészen azt gondoltam, majd fotózgatok a tengerpartnál. Tervem megvalósítása több akadály is ütközött, egyrészt a szokásos, orkán erejű ellenszél próbált visszafújni a szállásomra, másrészt délután egykor az itteni erőteljes apály-dagály jelenség miatt a víz majdnem a túlsó, walesi partoknál volt csak fellelhető, ráadásul ugye ez nem is tenger, hanem öböl, aminek – gondolom én -, a legfeltűnőbb jele az, a víz szinte ugyanolyan színű, mint a szárazföld. Nem kék. Barna. Nem értem. Viszont néhol a nap is sütött (egészen délután ötig, amikor is olyan zivatar támadt, hogy a tenger felöl vízszintesen zúdult rám az ár), szóval körülnéztem a város felett dombon. Minden tökéletes. Nem igazán sikerült megfejtenem az angol kultúrát. A emberek udvariasak, a végletekig néha, mégis – hogy is fogalmazzam meg – naivnak tűnnek. Ebből mindenki értsem azt, amit akar. A Butlinsba betévedőkről már ne is beszéljünk. Ám városaik, házaik, parkjaik minden szegletéből ősi erő, rend és kultúra árad. Felmásztam egy szép templomhoz a dombon. Dülöngélő sírkövek, angol mintára csak egy kőlap áll ki a földből. Az évszámok beszédesek: 1717, 1803, stb. Két-háromszáz éves kőlapok, némelyikről már minden felirat lekopott. A járda kavicsokból kirakva, az erdő fáit, gondolom én, néha átfésülik, a városi parkban golfozó nyugdíjasok és családfők gyermekeikkel. A tengerparton kriketteznek. Én még élő krikettezőt nem láttam, azt hittem, ez a sport csak a BBC esti híradójában létezik. Valamelyik nap 100-120 éves bácsikákat láttam egy tökéletesen nyírt füvű grundon bowlingozni. Legalábbis ez volt a sporttelep neve, tehát valami hasonló lehetett, fehér kordnadrágban, csigalassúsággal gurították a vasgolyóikat. A szabályok talán a petanque-éhoz hasonlóak. Körül vörösbarna téglaházak, az egész jelenetből áradt a hagyomány és a teljes elkülönülés a kontinentális Európa világától. És a legzúgóbb zivatarban, rövidnadrágban, teljes nyugalomban frízbiztek meg maszatoltak a homokban emberek a tengerparton.
0531
Ma az egyik helyi huligánnal jöttem haza este a Tescoból. Tüzet kért, így kezdődött az ismeretségünk. Tizenéves lehetett, külsőre engem a legjobban Pinokkió és egy régi klasszikus fabábú, egy krikettező szeplős játéksrác keresztezésére emlékeztetett. Kérdeztem, hogy milyennek találja Minehead-et? Unalmasnak, jött a válasz. Birminghambe szokott járni szórakozni, a családja egy része él ott, a közeli Tauntonba valami családi viszály okán nem mehet, ha jól értettem, a bátyja nősült oda, a frigy nem sikerülhetett fényesen, mert ujját a nyaka előtt elhúzva jelezte, mi vár rá, ha beteszi a lábát Tauntonba. Még - saját bevallása szerint úgy-ahogy - iskolába jár, és tűzoltó szeretne lenni. A Butlinshoz érve közölte, korábban ezen a kerítésen ugrott át, és a jövőben is ezt tervezi. Kicsit megértem, hiszen a magafajta kölyöknek Minehead nagyon unalmas lehet, a parkba való beszökés színesítheti csak az éjszakákat. Mikor koraeste kifelé sétáltam a parkból, akkor is láttam, amint két őr hátuk mögé szorított karjuknál fogva cipelt kifelé két igen fiatal suhancot. Imi, a biztonsági őr mesélte, hogy náluk olyannyira megszokott az illetéktelen behatolás – szaknyelven kód 5 – hogy a múltkor, amikor megszólított ez fiatal srácot, amint a kifelé igyekezett, hogy álljon meg, ad neki a visszalépése is jogosító kártyát, az csak lazán odaszólt: neki ne adjon, ő kód 5-ös.
Furcsa egy kevert kultúra, az biztos, a közeli Bridgwater akkora porfészek lehet, mint mondjuk Tóalmás, ehhez képest a Bridgwater Mercury 1857 óta jelenik meg, és napilap (!), 64 oldalon…
Reggelente birkabégetésre ébredek. A mellettünk lévő mezőn több tucat birka tölti az idejét. Vannak tehenek is, a borjak olyan szelídek, hogy állandóan nyalogatják az ember kabátját. Akkora a nyelvük, mint a karom. Jó nekik.
0601
Eddig egyszer voltam moziban, a Butlins igénytelenségére jellemző, hogy számos szék hiányzott, vagy volt törött. Nekünk 2,5 font volt a jegy, de ha a reklám végén érkezünk, akkor már a kutya sem áll a bejáratnál, és hirtelen ingyenessé válik a műsor. A külső vendégeknek nem olcsó, 4,75 egy jegy. Állítólag a Butlins Nagy-Britannia legjövedelmezőbb vállalkozása a szórakoztató iparban. Érthető, ha minimálbérért dolgoztatnak Kelet-Közép-Európai vendégmunkásokat, és a beruházásokat egyéb téren is igencsak visszafogják. Maga a mozi feledhető volt. A Karib tenger kalózainak 3. része ment, és megy még vagy hetekig. A film igen látványos, óriási katyvasz az egész, kifejezetten a 12 éves korosztály számára összecsapva. Legyen színes, mozgalmas, meseszerű és borzasztó. Körülbelül az 5 százalékát értettem az angol szövegnek, de ez a film azt hiszem, hogy magyarul is ugyanennyire lett volna érthetetlen.
Az biztos, hogy az egyetlen megoldás, ha itt mindent lazán vesz az ember. Különben is, ma találkoztam az első emberrel, aki nem akar rövid időn belül lelépni innét. Tamás kertészmérnöki diplomával érkezett, és láthatóan a legkevésbé sem érdeklik a körülötte zajló dolgok. Neki Dánia a nagy álma. Egyébként egy szerelmi csalódás után érkezett, kisé zárkózott, amikor szobatársa bejelölte a wiw-en, és ezt megemlítette neki, csak annyit szólt, igen, láttam, de nem jelöllek vissza… A szobáját négy hónapja nem takarította. Most ablaka sem lesz egy darabig, ugyanis a lengyelek focizás közben megszüntették egy jól irányzott lövéssel.
Bizonyára megőrülnek a fociért a angolok, de a könyvtárban a polcon álló két sor sporttémájú könyv közül egyetlen egy szólt a labdarúgásról. Krikett és golf uralta a tájat, ameddig a szem ellátott, ezek mellett néhány szakkönyv a lovaglásról, aztán sporthorgászat, aztán természetjárás. A könyvek 80 százaléka krikett, golf, krikett, golf. Dilisek ezek az angolok, mondhatnám Asterix szavajárását használva.
0601
Végre, másfél hét után elérkezett az első olyan szabad délutánom, amikor nem kellett a városba rohangálnom az internet után, vagy nem dolgoztam a Paxnak itthon, vagy nem a hivatalos ügyeket intéztem. Fantasztikus volt! Ebéd után aludtam, aztán elmentem uszodába. Mintegy két órás programra elég, de arra többször is. Van négy óriási csúszdájuk, köztük egy fekete lyuk nevű, amelyben végig teljes sötétségben siklik az ember, maga sem tudja merre. Gyors és félelmetes. Igazából gyerekeknek van kitalálva, természetesen, de azért a kis pihenő a vízben, egy kis lazítás nekem is nagyon jót tett.
Másnap hajnalban kigyalogoltam a tengerhez. Erőt vettem magamon, és azt mondtam, ha már eltöltök itt egy kis időt, legalább egyszer illene látnom a napfelkeltét. Előző este volt egy kis iszogatás, a két sörtől amúgy is nehezen, forgolódva aludtam, így aztán négy órakor inkább összeszedtem magam. Szép, nyugodt látvány volt. Inkább vöröses volt az ég alja, a nap elbújt, aludt még. Csak a hullámok hangja hallatszott. Az ilyen pillanatok mindig megmaradnak a életben. Visszafelé a bejáratnál a walesi biztonsági őr lány próbált szóba elegyedni velem, ami azért hajnalban több mint kimerítő volt. Bizonyára angolul beszélt.
Az úton vissza alig győztem elhessegetni kacsákat és a nyulakat. A kisnyulak a legbátrabbak. Csak nehogy megtámadjanak.
0602
Magáról a munkáról. Sokat gondolkoztam azon, hogy ez a munka egy Szűz-jegyű számára, aki ráadásul a csillagjegy közepén született, tehát elvileg hatványozottan érvényesek rá az előírások, tehát egy szűz-jegyű számára maga a Mennyország. Hiszen nem áll másból, mint rendbe tenni a rendetlenséget. Nekem, az amúgy is küzd esetenként némi kínos pedantériával, ez nem is olyan kellemetlen.
0604
Lássuk be, én még életemben nem dolgoztam annyit, mint ma. Délelőtt a szokásos meló az Ocean Drive-ban, aztán egy rövid, negyedórás kitérő után, amikor is bankügyeket intéztem, irány a heti egyszeri kötelező Accomodation-nap, ahol négy és fél órán keresztül megállás nélkül rohantam egészen fél négyig, aztán ebéd, rohanás haza, fürdés, majd indulás a délutáni műszakba. A vége 11 és fél óra, és borzasztóan fárasztó tud lenni. A helyzet az, hogy amit az étteremben csinálok, az öngerjesztő folyamat. Minél többet asztalt rakok rendbe a vendégek után, annál több hely keletkezik, ahova leülhetnek, tehát annál többen is lesznek. Végül jöhet a mantrikus végkövetkeztetés, hogy minél többet dolgozom, annál többet kell. Ráadásul létezik egy jutalmazási rendszer. Akinek a vendégek megjegyzik a nevét, pozitívan megemlítik egy kis kérdőíven, annak plusz fizetés jár. A vendégek annak említik meg a nevét, aki beszélget velük, tehát nem dolgozik. Annyira életszagú. Aki jó munkaerőnek számít, azt főnöke értelemszerűen a nehezebb placcra osztja be, hiszen ott igazán elkél a munkáskéz. A munka jutalma maga a munka.
Tegnap, a második szabadnapomon nagy kirándulást tettünk, négyen, magyarok. Az előző esti (az obligát szombati estéről beszélünk) szolid italozás következtében kissé lassan kászálódtunk össze. Dunster, a néhány kilométerre fekvő középkori kis városka volt az uticél. Először a tengerparton kószáltunk, a hullámok ismét szinte látótávolságon kívül maradtak. Megindító, hogy egy gyalogösvény vezet a partról a városkához, keresztül magánfarmokon, gazdaságokon, magán halastavon. A vad kapitalizmus élő tanújaként gyermeki örömmel nyitogattam ki bezárt kapukat, raktam vissza nehéz vasrigliket, vágtam át tanyaudvarokon. Mindenütt kitáblázva: gyalogösvény erre. És igen, kis fakapukon keresztül vezetett utunk, arrafelé, ahová tulajdonképpen tilos a bemenet, de azokkal az egyszerű turistákkal, akik a főútról a tengerparti sétányra szeretnének lejutni, kivételt tesznek. Igen, még mindig megfejthetetlen az angol kultúra. Egyszerre az a virágbolt a mineheadi főutcában, amely egy olyan kőből rakott házikóból árulja portékáját, amely valószínűleg 800 éve is ott állt. Egyszerre az a bácsika, aki, mikor a Dunsterbe vezető utat tudakoltuk tőle, akkor egyben egy történelmi áttekintést is adott, látható örömmel ecsetelve egy századokkal ezelőtt megesett csatát, amely során párszáz angol íjász elintézett számtalan gaz franciát. Még az öklét is rázta hozzá. És egyszerre az a seregnyi iszonytatóan kövér angol némber és pocakos angol buszsofőr, akik neveletlen és nevelhetetlen kölykeiket a Butlinsba hozzák. Angolok azok is, akik két sörtől már vetkőznek, akik ugyanennyi alkoholtól mámorossá válnak, és összesen két gyakran emlegetett szóból álló káromkodástudományukat előveszik. Viszont vérre menően szurkolnak egy harmadvonalú osztályozó mérkőzésnek, de a két ellenséges és láthatóan felhevült tábor mindezt egymás mellett teszi. Angolok, aki délután háromkor családostól, gyermekestül ülnek be a kocsmába egy sörre – amíg a papa emelgeti a korsót, addig a csöpp gyermek elnézelődik az asztalnál. Vasárnap délután tömegek kirándulnak ki a tengerpartra egy békés golfozásra, a városi parkban idős bácsikák és nénikék játszanak lyukra, a város feletti dombon lévő erdőben valószínűleg fésülik a fákat, az út melletti bozótos formára van nyírva, miközben számos területen, mint a szállásuk vagy az étkezésük, a legigénytelenebbek.
Közelről semmit és senkit nem könnyű imádni, de számtalan apróságuk megmosolyogtat és melegséggel tölt el. Amikor azt olvasom, hogy milyen körítéssel ünneplik meg a falklandi csata 25. évfordulóját. Amikor a legöregebb mineheadi kocsma lapja kézenfekvő természetességgel számol be a helyen történt középkori eseményekről, és a némely vendégszobában található szintén évszázados festményekről. Amikor a mineheadi vasútállomásról minden nap délután kettőkor (is) felhangzik a rendbe hozott korhű lokomotív sípja, és a szállásomtól nem messze elrobog a mozdony füstöt eregetve. Benne a múlt század elejét idéző fülkék, és a múlt század elejét idéző teázgató helyiek. Állandóan kirándulnak, a legeldugottabb helyeken is csapatostól tűnnek fel a kisimult arcú nyugdíjasok. A Tesco parkolójában kacsák totyognak a legnagyobb nyugalommal. És közben a helyi Big Brother már a nyolcadik részénél tart.
És közben mindenki azt mondja, a Butlins egy sziget. Ez nem az igazi Anglia. Amiben van is igazság. Mi egyszerre látjuk a működő, kizsákmányoló és kíméletlen vagy finomabban szólva közönyös kapitalizmust, minden nap a bőrünkön tapasztaljuk, és egyszerre szembesülünk a működő, haladó és jóléti kapitalizmussal, amely nem csak távoli álom, hanem kézzelfogható valóság.
Miután a vasárnapi szünnapomon 10 kilométert gyalogoltunk össze-vissza csatangolva Dunsterig meg vissza, fáradt lábaimmal még egy 10 percet gyalogoltam a tengerparti termetes kavicsokon, hogy elérjen a visszahúzódott tengert. Ez a rövid, és cseppet sem bokakímélő séta a kavicsokon felért egy lábmasszázzsal. Leírhatatlanul kellemes volt.
0607
Pingvinné változtam. Tegnap délután átraktak a legelegánsabb étterembe, a Yacht Clubba. Három lány, egy magyar, egy szlovák és egy lengyel összeveszett, rendet raktak közöttük, egyikük elment, és engem kiemeltek a helyére. Mindenki irigyelt, állítólag ez előrelépés – nem mintha egy fikarcnyit is komolyan lehetne venni egy itteni karriert. Délután már ott kezdtem, fehér ingben, fekete mellényben. Terítés, étkészletek, asztalleszedés. Sokkal nyugalmasabb, sokkal kevésbé fárasztó, a vendég jóval kevesebb, a hely jóval kisebb, a vendégkör is kvalifikáltabb. Összesen 5-6-an vagyunk, két magyar lány, a maradó lengyel-szlovák párocska, meg egy svájci-angol-fülöp-szigeteki srác, aki az ázsiaiak jó szokásához híven állandóan mosolyog, az angolok j szokásához híven elképesztően hadar, nem tudom, a nevén kívül – Steiner – örökölt-e valami a svájci nagymamától. A magasságát biztosan nem, alig másfél méteresre nőtt a kis mandulaszemű.
Napközben napoztunk a tengerparton, ha jó az idő, Minehead valódi tengerparti üdülőhely, akkora homokos stranddal, mint a Copacabana. Főleg ugye apálykor, amikor is a víz tényleg szégyenlősen elhúzódik a messzeségbe.
Azt hallottam, a lengyelek összetartanak, külön kis blokkot alkotna védelmezik állásaikat, és nem barátkoznak. Cáfolnám, Mónika, a frivol ex-kollegina, aki állandóan beszél és beszél, külön nyelvórákat ad szívességből. Mások folytonosan házibuliba invitálnak. Annához képnézegetésre vagyok hivatalos. Valóban távolságtartóbban állnak a munkához, mint a magyarok (ezért is döntött úgy a Butlins, idénre inkább több hazámfiát alkalmaz), de például a lógósnak tartott Mónika is folyton túlórázik, hogy megvalósíthassa élete álmát, és édesanyját meglephesse egy egyiptomi nyaralással.
A kacsák jól érzik magukat. Folyton párosodnak. Két hím lökdös egy pánikban lévő nőstényt, általában van egy erőszakosabb, amely majdnem mindig célt ér, és van a lemaradó, amely igyekszik társát letolni a nőről. Közben veszekszenek, a nőstény hangos panaszáradatával körítve, repülnek egy sort, majd ezt folytatják. Műsoruk egész nap tart. Hajnalban viszont az éhes sirályfiókáktól hangos a park. Zajlik az élet.
Szerdán elvesztettem az USB-portomat Anglia 2005-ös „Családi Kocsmája” előtt. Úgy látszik, ilyen díj is létezik. Legalábbis a mineheadi Dairy Dog így hirdeti magát. Hiszek nekik. Szerencsére egy kedves helyi néni beadta a pultra.
0608
Minehead felkészült a hordák támadására.
Péntek délutántól kezdetét veszi a Felnőtt Hétvége.
Délre kiürült a park, az előző turnus sietve elhagyta szállását, szokatlanul nagy volt a csend, vészjósló, mint az amerikai spagetti westernekben, épp csak az aláfestő zene hiányzott. Tűző nap, kongó Butlins, aztán 15.17 perckor megláttam a első dülöngélő, félmeztelen, alsónadrágban, kezében egy pohár sörrel a főutcán hugyozó angolt. A Királyság alja birtokba veszi a parkot.
Folyamatosan jönnek, limuzinnal, csoportosan, általában félmeztelenül, mind kezében egy italosüveg. A Felnőtt Hétvége hagyomány, időről időre megrendezik Butlinsban, ilyenkor gyerek nem eheti be a lábát, viszont a szüleik kitombolják magukat. Az előző két Hétvégéből főműsoros híradós esemény lett a BBC-n, amikor is egy féltékeny férj dobta ki feleségét szállásukról, az első emeletről, míg egy más alkalommal egy nő lett öngyilkos, kiválóan választva ki az alkalmat. Ilyenkor három napon át isznak és isznak, törnek-zúznak, de a park vezetésének még így is megéri, annyi pénzt költenek el. Minket a rémhírekkel már folyamatosan készítettek fel, a takarítóknak például elmondták, a nők kettesével járjanak, mert zaklatni fogják őket, de a férfiak is készüljenek fel ugyanerre. A szarral összekent szoba nem számít különlegességnek, és külön felhívták a figyelmet a teáscsészékbe rakott használt óvszerekre, a szétdobált injekciós tűkre, és arra, hogy a megtalált tablettákat, füvet és egyéb kábítószereket be kell szolgáltatniuk. A Yacht Clubban semmi különlegesség nem várható, sőt, akár kevesebben is lehetünk, hiszen ezek nem enni jönnek, étterembe, hanem inni, ezek nem gazdagok, itt és most nem vacsorázgatásokról lesz szó. Persze a reggel kilenckor részegen betévedő vendégekre figyeljünk, és vigyázni kell majd azokkal, akik meztelenre isszák magukat. A Felnőtt Hétvégén sokan beöltöznek, valamilyen maskarát öltenek, és érdemes fényképeszkednünk, mert életre szóló élmény lesz. Főleg a rákövetkező, hétfői takarítás.
Minehead, és a Butlins várja vendégeit.
0610
Eddig igazából szóra sem érdemes. Természetesen már péntek délután ötkor megjelent a parkban az első rendőrautó, természetesen egy órával a horda érkezése után megtörtént az első ablakon kipisilés, történetesen az első emeletről, és nem maradt el a tangában történő ablakban táncolás. 3-4000 vendég, majdnem mindenki maskarában. Egész nap, egész éjjel. Elvonult egy komplett római hadsereg, körülbelül egy századnyi, számtalan, középkorúságát a XX. század alkonyán elveszítő idős néni színes cuccokban, nőnek öltözött lila hálóinges férfiak, Borat-fürdőruhás, tehát szinte teljesen meztelen pocakos urak, seregnyi csiricsáré maskarás őrült, lebernyeges legények, fantaszták. Az egyenöltözet talán a hatvanas, hetvenes évek divatját utánozta, ami tekintve a társaság életkorát, sokuk számára nosztalgikus emlékeket ébresztett. Ám nem leszek igazságtalan: voltak tizenévesek is, és húsz-harmincévesek is szép számmal, mint ahogy hetven- és nyolcvanévesek is. (Illetve még vannak, tekintettel arra, a buli hétfő reggelig folytatódik.) A disznó felirattal ellátott trikó kortól és nemtől függetlenül alapkövetelmény volt, mint ahogy a rikító paróka is. Amikor szombaton délben ezernyi ember ült a Skyline Pavilon előtti szabad térségen, akkor nekem az jutott eszembe, olyan ez az egész felvonulás, mint egy diáksziget középkorúak számára. Végül is néhány otromba angoltól eltekintve a többség csak levezetni és önfeledten mulatni jött, kicsit kikapcsolódni, és kiszakadni a szánalmasan szürke hétköznapokból. Még talán nem is a szexuális feltöltődés vezette őket, bár bevallom, ezirányú tanulmányokat nem végeztem. Természetesen ismerkedtek, sőt, lányokat molesztáltak, de inkább csak ismerkedtek. Szombat este engem is társaságába invitált a frissen házasodott Helen, egy ír kocsmában bemutatta kísérőit, mamáját, barátnőit, aztán egy ölelés után szabadon engedett. A napközbeni bulikat esti tombolások követték, a Skyline Pavilon óriási színpadán, a Center Stage-ben zsúfolt – és igen részeg - tömeg előtt adott fergeteges koncertet a Mud zenekar, de minden estére több tribute előadó is akadt. A jelmezes, és igen csúnya angol népség között kicsit úgy éreztem magam a pár magyarral, mintha Polanski Vámpírok Báljába csöppentem volna, és csak azt vártam, a féktelen jókedv közepette mikor vetik rám magukat hirtelen a szörnyek. Rengeteg ital, alaktalan alakok. Szombat délután Minehead főutcáján, a York pár tömött teraszán egyetlen atlétatrikóba öltözött angol szórakoztatta azzal nézőközönségét, hogy férfiasságával hátrarejtve forgott körbe-körbe. Igaz, faroklengető angollal már az első napon, az elegáns Yacht Club párjában is találkoztam, akárcsak repülő papucsokkal a 12 fontos vacsorák felszolgálása közepette.
0612
Sajnos a Felnőtt Hétvége ezúttal sem cáfolta meg félelmetes hírét. Szombat éjszaka egy fiatal, mindössze 19 éves lány halt meg, miután annyira berúgott, hogy részegen elesett a Center Stage lépcsőjén, és beverte a fejét. A tragédiát tovább fokozza, hogy menyasszony volt, egy úgynevezett Hen Party-n vett részt (a hen tyúkot jelent), tehát az esküvője előtt még utoljára mulatozott egyet a lányokkal. Vasárnap a tengerpartról visszafelé sétálva újra láttunk rendőrautót a Butlinsban. Másnap kiderült, azért voltak itt, mert hat férfi meg akart erőszakolni egy itt dolgozó lányt. Berángatták az egyik vendégszoba zuhanyozójába, és letépték a ruháját. Szerencsére megmenekült. Sajnos az egyik erőszakoskodó valószínűleg szintén a parkban dolgozik. Azóta mindenesetre rendszeresen látni rendőrautókat, tovább emelve kedvenc szórakoztató intézményünk fényét. Amúgy joviális angol vendégeink olyan óriási felfordulást nem okoztak, különösebb szemetet sem hagytak. Mára pedig az utolsó nyuszi-, apáca-, görög isten-jelmezes alak is elhagyta a kisvárost. Vitték magukkal az „Open Legs Susan”, és a hasonló értelmű feliratokkal ellátott trikókat hordó öreg hölgyeket. Elképesztő belegondolni, hogy ezek az őrültek mára újra normálisnak látszó emberré vedlethettek vissza…
A vasárnapi pihenőnapom ezúttal csendesen telt, tekintve, a tervezett lynmouthi kirándulásból nem lett semmi, mivel az utolsó pillanatban a takarítóknál dolgozó majd összes magyar szünnapját átrakták szombatra, én pedig velük kívánok eljutni oda. Így sok minden nem történt. Talán az érdemel említést, hogy majdnem meghaltam. Tamással, a most inkognitóban mosogatólegényként dolgozó egykori rajztanárral kirándultunk egyet a környéken. Elindultunk a kikötőből a híres, szoborral is ünnepelt nyugati sétaúton. A kikötőben váratlan csodaként lassan vízbe ért a csónakok alja. Ez olyan kikötő ugyanis, amely naponta csak pár órára lát vizet, ugyanis a dagály révén csak ekkor telik meg. Szóval a sétaúton szándékoztunk menni, főleg a tengerparton, de a csodás, sárga virágos réten vezető út egyhamar hegynek vette dolgát. Ezért inkább lementünk közvetlen a partra, és a kavicsokon vándoroltunk nyugatnak. Aztán Tamás hirtelen azt mondta, ő most akkor felmászik a part menti, amúgy teljesen függőleges sziklákon. Miközben mászott, én élvezettel meséltem, hogy szinte napra pontosan egy éve én is ugyanígy indultam el felkapaszkodni a sorrentói sziklákon, aminek aztán egy órás, némi halálfélelemmel fűszerezett pánikszerű menekülés lett a vége, ruhaszaggatással és horzsolásokkal, miközben olykor egy kézzel kapaszkodva egy kiáll gyökérbe függtem a szépséges olasz táj felett a semmiben. Közben Tamás vagy négy méter magasra ért, miközben így ijesztgettem, majd nekiálltam fotózni a sziklák alatt. Éppen léptem egyet a jobb felvétel érdekében, amikor az látom, kövek hullanak rám fentről. Lépni sem időm, sem helyem nem volt. Tamás meg elkezdett lefelé csúszni, a körmeivel próbáltam megállítani magát, mint a macskák a rajzfilmben. Amiben kapaszkodott kő, és amire rálépett, az kilazult, és hullott alá. Rám. Egy akkora darab szikla, mint éjjeli szekrény, tőlem másfél-két méterre ért célt. Én csak leguggoltam, és a kezeimet a fejemre téve vártam, mi történik. Megúsztam. Megúsztuk. Tamás lábfeje valószínűleg eltört, miután egy hatalmas kő esett rá, meg pár horzsolást szedett össze, de nem zuhant le, meg tudott kapaszkodni. Azóta sem tért magához az történtekből, és azt sem érti, hogy nem zúzódott szét teljesen a lába. Amikor visszaértünk, és elváltunk, csak annyit mondott kézfogás közben: „Ne haragudj, hogy majdnem megöltelek…”
Természetesen a hétfői napon kellett húst sütnie a magyar tábornak, akkor, amikor a sok munka után estére alig él az ember. Ezúttal a napot viszonylag jól megúsztam, 9-10 órai munkával. Zöld falunk végében, a kerítésként működő patak mellett, a kis grillsütőknél körülbelül 30 magyar és néhány lengyel, angol gyűlt össze, remek hangulatban. Végre magyar szalonnát ehettem, az angol a nyomába sem ér. Az egyik egy aszott fadarab, a másik ízletes, zsíros, húsos falat. Viszont megint jó hideg volt, és a napokban sem mond mást, mint esőt. A sütögetés után néhányan még kirúgtunk a hámból, elmentünk Butlins hírhedt diszkójába, a Jumping Jacks-ba, szóval hajnali háromra érem haza. Én még elég szolidan mulattam az időt, de sokan irgalmatlanul berúgtak, hogy ne mondjam, volt, aki 60 fontot ivott el.
A központi Skyline Pavilon tele van zsibvásárba való játékgépekkel, ahol az ifjúságot próbálják ránevelni a léha létre. Mindig megállok annál a gépnél, amelyiknek az a lényege, hogy halomnyi kétpennys hever egymáson, és ha jó helyre dobsz be egy újabb érmét, vagy épp már elég van együtt, akkor a szélen lévők lezuhannak egy lyukba, bele a kezedbe. Legalább ez veszélytelen játék. Egyszer eljátszom rajta 1 teljes fontot. Ma óvatos, tudatos, megtervezett és hihetetlenül koncentrált játékkal nyertem teljes 6 pennyt.
A szállás környékén rókák is kószálnak. Szalonnasütés közben láttuk őket a domboldalon heverészni.
Napközben egy losonci szlovák lánnyal törölgettem együtt az evőeszközöket a terítéshez. Földrajz-történelem szakos tanár. Ősszel megy vissza tanítani. Nem tudom, az evőeszközök törölgetéséhez vajon az újságíró vagy a tanári képzettség a megfelelőbb. Van itt egy magyar lány, az IBM-nél dolgozott odahaza. Okosnak tűnik. Majd megkérdezem tőle, hátha tudja a választ.
Mese, csak úgy. Közben
Ripsz-ropsz ország lakói a kis árpaszeműek. Róluk szól most a mese. Hajdina, a kovács sokára talált magának párt. Végül gondolt egyet, batyuba kötötte idős édesanyja, hamuba sült hertengőcét, és elballagott a közelben fekvő nagyvárosba, Száztoronyba. Amikor odaért, csodálkozva látta, nagy ám a sokadalom. Mindenfelé népek nyüzsögtek, sátrak a királyi palota előtt, az udvaron, bivalyt sütöttek nyárson, csak úgy ömlött a sült hús illata. Lacipecsenye, törökméz folyt mindenütt. Ugyanis a király legkisebb lánya, a szépséges Giling-Galang eladósorba került. Érte, a kezéért érkeztek messzi földről a kérők.
Hajdina, a kovács nem volt egy szépség. Az árpaszeműek népessége eleve nem túl délceg, ráadásul, mint a nevük is mutatja, közös jellemzőjük a csipás szem. Persze ettől még kedvesek. Nagyon kedvesek. Még attól is kedvesebbek. (És nagyon szeretik a xxxxxxx "jókat beszélgetni, és megünnepelni a pillangók ébredését a friss harmatú rét felett". Ez a legnagyobb ünnepük, ilyenkor egész éjszaka csak ölelgetik egymást, ami náluk annyit jelent, hogy befonják egymás haját illatos, színes szalagokkal)
Hajdina Ripsz-Ropsz földön derék embernek számított, nagy tekintélynek, sőt, gazdagnak. Báránykájával éldegélt páfránytetejű, ám takaros kis kunyhójában, egész nap csak melegítette a vasat, hevítette, kezelte a fújtatót, és csak úgy zengett a ház. Hajdina süket is volt, sajnos. Viszont a lovak patáira senki sem tudta olyan szeretettel felsimogatni a patkót, mint ő. Beszélt hozzájuk, megfésülte sörényüket, vattacukrot vett nekik, mézes vizzel itatta őket, azok pedig boldogan bújtak hozzá, hajtották fejüket ölébe.
Vasülep, Hajdina szomszédja kicsit bárgyú mosollya, de ririgykedve nézte mindig, ahogy a kis kunyhó tulajdonosa vidáman, dalolva űzi munkáját. Néha szellentett is hozzá egyet. De azt is mosolyogva. Hadjonának hajdanán hosszú, fürtös haja volt, de aztán le kellett vágni rövidre, mert úgy férfiasabbnak tűnt. Meg az is igaz, amiko egyszer részegen nekitámaszkodott éjszaka, elkapta a cséplőgép a hosszú hajfonatot. Kedves kis kovácsunkat útjára a városba elkísérte Sátánka, a kis ugri-bugri bárány. . Ugri-bugri kis bárányunk látta meg először a kastélyvárpalotaerőd ablakán kihajoló aranyszemű Giling-Galangot, a királylányt.
Igazából először a bongyorszűrő bárány lett szerelmes Giling-Galangba, de aztán átengedte gazdijának az udvarlás jogát. Persze, ekkor még ilyesmiről szó sem volt. Hajdina még javában falatozott a répából, merthogy vegetáriánus volt, mint ahogy minden árpaszemű - illetve nem is, volt egy másodunokatestvére Pavilonföldön, aki néha evett húst, de nem tudott róla - szóval falatozta a répát, amikor szintén meglátta a lyányt, kihajolva nagy bögyökkel az ablakon. Nem, normális méretű mellei voltak. De ezt a kovács észre sem vette, mert rögtön olyan szerelmes lett, hogy elment az esze, és csak Giling-Galang hatalmas barna szemeit látta. Még akkor is, amikor kezet mosott. Meg amikor fogat. Meg amikor lábat. Meg amikor társasjátákozott. Meg amikor körmöt vágott. Meg amikor egyelte a répát.
A király éppen akkor hirdette ki nagy hangon, illetve hirdetette kis jó udvari legényével, Trombitással: az nyeri el a lánya kezét, aki szeleli. (Később kiderült, ez nyomdahiba volt a papirusztekercsen: aki szereti). És aki meghágja. Ekkor már kezdett kicsit kínossá válni a nagy tömeg előtt zajló felolvasás. Trombita is abbahagyta egy cseppet a sorok világgá kürtölését, némi tanakodás támadt, mire megszületett a verdikt: aki megvárja.. míg a lány 18 éves nem lesz. Később a nyomda szedőjének volt magyarázkodnivalója, de megbocsájtottak neki, amikor kiderült, hogy milyen vicces, hogy három pingponglabdát képes egyszerre bevenni a szájába, és fejedelmi lebbencslevest készit.
Szóval, azé lesz a lány keze és a királyság egyhatoda (sajnos a királyság felét nem lehetett odaigérni, ugyanis jelzálog volt rajta, egyharmadán pedig még az örökösök viaskodtak, és nem volt tiszta, kihez milyen patak, rét, mező, falu és tekepálya tartozik, ja, és volt egy rész, ami láthatatlan volt, és állandóan változtatta a helyét, ezért nehéz volt ellenőrzi, viszont ez volt a király legkedvesebb birtoka), szóval azé a lány keze, aki legyőzi a
sárkányt. Erre aztán összenéztek a palota udarán összegyűlt népek. Nem igen hittek eddig ebben a mesében. Még hogy sárkány??? Jó, tünedeztek el szűz fiúk, meg időnként nagyon büdös kénes szag árasztotta el a palotát és a várban lakók lila-neorózsaszín házait, de azt hitték, tudják a megoldást. A király félbolond nagybácsikájára gyanakodtak, aki egyrészt gyomorpanaszokkal küzdött, másrészt homoszexuális volt. Hát most kiderült, csak a szag és az eltűnések egy részéért volt felelős. A többségért valóban a sárkány. Egy sárkány.
Le kell győzni a sárkányt!!! Fél percen belül senki sem volt a palota udvarán. Futottak a kérők, mint a nyúl, szerte a szélrózsa minden irányában. Legelől futott Hajdina, a kedves kovács, aki, mondjuk ki magunk között, nem volt a legbátrabb. Ugri-bugri báránykája csak kevéssel maradt el mögötte. aztán meg le is előzte egy fordulónál, a patak kis hidjánál, amikor jobban vette a kanyart, mint a zömök és délceg - egyszerre, na - és girbegurbalábú kovács. Akinek az egyik felmenője eredeti Schmidt volt! Egy másik meg Smith! Ez az egész kifutás a várból egészen hajnal négyig tartott, amikor egyrészt mindeki elfáradt, másrészt mindenki megéhezett, és mindenkinek egyszerre jutott eszébe a lacikonyha, és mindenki egyszerre jönn rá, még csak nem is látták a sárkányt, minek ijedeznek annyira. Meg hát a várban laktak, valamikor haza is kell menni. Palacsintát sütni, és pitét. Viszont a pitét nem is ismerték, ezért ez hosszabb ideig tartott.
Amikor hajnalban lesütött szemmel visszaodalogtak, a király nagyot sóhajtva közölte népével, hogy nem is várt mást, és hogy szégyeljék magukat, meg hogy utálja ezt az egészet, de most megint meg kell vonnia szeretett népétől a reggeli ingyes mákostekercs és fülpuszi jogát. Ez utóbbi miatt magyarázattal tartozom. Régi szokás volt, hogy ébredés előtt a király minden alattvalójához belopozik, és még az ágyukba fekve apró puszival ébresztgeti őket. Fel. Régi és hülye szokás volt, a király unta is rettenetesen, egyrészt a népe imádta, másrészt még ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük
ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-nagyapja, III. Behemót De Becherovka hozta szokásba, amikor döntő győzelmet aratott Pápuánál ellenfele, a gaz, a hirhetd, a rabló XII. (Retardált) Jencin, aki a nagy varázslónak, az eltüntetés és az adóemelés mágusának, XXXII. (Merlinné) Boleszlávnak, a Nagyszakállú, De Ételragacsosnak volt az ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ükunokája, és elvette IV. (Jómellű) Hermelint, aki viszont senkinek nem volt senkije, és még árva is volt. De a melle nagyon szép volt.
Szóval ezért kellett a fülpuszi, amit most megint meg kellett vonni. Már többször megvonta. Mármint a jog gyakorlását. Mint amikor valaki fruttival kente be a trónszéket, vagy mint amikor valaki a király eskövőjén leharapta a hatemeletes tortáról a királyi párt ábrázoló disz felét. És éppen őnagyságát, a Királynőt harapdálta meg. Szegény Ludmilla napokig zokogott. Sőt, igazából még most is zokog, de már senkit nem érdekelt, meg észre sem veszik, úgy megszokták.
0615
Számos indokom volt, hogy távozzam kis hazámból, de talán mégis az nyomott a legtöbbet a latba, hogy igen kevés szólt a maradás mellett. Amikor 1998-ben Orbán Viktor és a jobboldal kormányt alakíthatott, egy barom a másik oldalról azt írta, nem baj, ezt a négy évet csak ki kell bekkelni. Sajnos igaza lett, a levegővétel időszaka rövidre sikerült, aztán megint mehettünk a víz alá, eljött a vészkorszak, a termést újra ellepték az élősdiek. Mondanám, hogy addig nem megyek haza, amíg a kommunisták és kis ördögeik, a liberálisok egyáltalán parlamenti párt lehetnek, de sajnos ez akár beláthatatlanul hosszú időt is jelent. Márpedig én szeretem a hazámat, tehát látni akarom, élni benne, és tenni érte.
Így kvázi száműzetésben megtapasztalhatom, milyen különbségek adódnak a munkásosztály és az értelmiség között. Talán elhamarkodott a következtetés, de ugyan bár fárasztóbb a fizikai munka, mint a szellemi, de hamarabb is ki lehet heverni aztán a nap végén. Mindenesetre közülünk sokan megtapasztalhatnak egy mini GULÁG-ot, a sok diplomás, meg irodakukac most egész nap takarít, álldogál, futkos és tologatja a troliknak nevezett kis kocsikat, tele szennyesruhával vagy koszos edényekkel. Az biztos, hogy az itt dolgozó magyarok sokkal kvalifikáltabbak, mint azok, akiket verítékükkel nap mint nap kiszolgálnak. Nekem elsősorban a lábam szenvedte meg eleinte azt, hogy új megpróbáltatások köszöntöttek rá, gyakran ébredtem meggyötörve. Hozzáteszem, egyáltalán nem volt kellemetlen állapot. Inkább új, és kíváncsisággal közeledtem hozzá. A vállam a tálcák cipelését érezte meg, aztán a Yacht Clubban már semmilyen fizikai megerőltetésben nincs részünk. (Itt nem is dolgoznak férfiak, nyolc nővel meg a kis fülöp-szigetekivel múlattam az időt, most kaptam erősítést árpád, a vidám technorajongó személyében. Oliver, a kis ázsiai nagyon barátkozós, még egy Wembley-beli The Muse-koncertre is meginvitált, volt egy felesleges jegye.) Eleinte reménykedtem, az, hogy nem a számítógép mögött ülök egész nap, majd megerősít némileg, vállasabb leszek, talán még néhány kilót is felszedek. Majdnem egy hónap elteltével be kell látnom, az hiú ábránd marad, a sok sétától legfeljebb elfáradok. Márai írta egy helyütt, az embernek minden nap szükséges két óra séta, amikor nem siet, csak elmélkedik, nem közlekedik, nem halad, csak a gondolatait rakja rendbe. Igazat adtam neki, de egészen más sétálni két órát a napi ülőmunka befejeztével, és egészen más rohangálás, sűrűtevékenykedés után. Ujjizületeim is megérezték a változást, eddig legfeljebb az írógép billentyűit ütögettem.
Leginkább arról tudok beszámolni, hogy mi nem történt velem. Mivel fáradt voltam – és nem a fizikai munkától, inkább attól, hogy állandóan a net után rohangáltam ki a városba -, nem mentem el egy szerdai transzvesztita-show-ra a Red’s nevű éjszakai szórakozóhelyre számos magyarral, és nem voltam ott a másnapi ingyenes filmvetítésen. Pedig érdemes lett volna. Na nem a film miatt, hiszen éppen azt a Karib-tenger kalózait adták, amit már láttam, ráadásul este fél tízkor kezdődött a több, mint három órás film. Viszont maga a fő-fő-főnök, Butlins atyaúristene, Dave Knight osztogatta a hot-dogot a dolgozóknak, és szedegette a szünetben a szemetet utánuk, helyettese, Gary pedig a csapos szerepét vállalta magára. Azért ezért a látványért megérte volna fent maradni oly sokáig. Pénteken viszont kirúgtam a hámból, egy frissen érkezett magyar lánnyal ittunk meg pár sört. Aranyos, naiv, gyerekes, nagy csodálkozó szemekkel, de kissé éretlen, és talán pont a szeszélyesség, a kiszámíthatatlanság hiányzik belőle. Amitől az ember igazán emberi. Mint tudjuk, a hibáink vagyunk mi, nem az erényeink.
0617
Szenvedélyesen tudom szeretni az életet. Legalábbis az a típus vagyok, akiben jó vastagon benne rejlik ez a képesség, legfeljebb a körülmények nem kedveznek a mag sarjadásának. Azt szeretem, ha történnek körülöttem a dolgok, ha emberekkel vagyok körülvéve, illetve egy massza része vagyok, ahonnét szabadon elvonulhatok szabad akaratom szerint. Azt szeretem, ha emberi történetekkel vagyok körülvéve. Ha új és új sztorikat hallok, ha minél jobban megismerem azokat, akikkel találkozom, vagy inkább fogalmazzunk úgy: megismerem őket addig a szintig, amennyit igénylek belőlük. Megismerem a sztorijaikat. Az életük színes vonulatát. Szűz-jegyű vagyok, tehát elemzek, figyelek, és gyűjtök. És ezért élvezem az életet. És ilyenkor élvezem az életet. Ha zajlik, ha belepillanthatok őrdöngős körforgásába, végtelen cinizmusába, sztoikus hallgatásába, kéjes humorába, és féktelenségébe. Minden egyes egyén minden egyes története felvillanyoz. Éltet. Kell. Szükségem van rá. Időről időre. Talán ezért nehéz megnyugodnom, illetve talán ezért is kerül el a nyugalom, még ha vágyom is rá. Itt, Mineheadben az a legjobb, hogy számtalan emberrel kerülök kapcsolatba, számtalan életútra vigyoroghatok rá, és én szenvedélyesen gyűjtöm is az élet minden egyes érdekes képkockáját. Imádom az apró eseteket.
Az éle nem több, mint élet. Nincs eleje, vége, boldog vagy boldogtalan életút, legalábbis ha egészen filozófikusan közelítem meg a kérdést. Amikor a földrajz-történelem szakos kolléga azzal az indokkal veri az asztalt a butlinsi irodában, hogy nem elég érdekes számára a takarítás, és hogy adjanak neki más szobákat, mert ennél a munkánál még az is változatosabb volt, amikor közmunkásként kubikus volt éveken át. Nincs valami csodálnivaló irónia abban a tényben, hogy a Szegeden szerzett egyetemi diploma érdektelen volt azon a felvételin, ahol a illető számára létfontosságú állás odaadásáról döntöttek, viszont azzal, korábban nagy tapasztalatokra tett szert a földmozgatás tudományában, igenis elévülhetetlen érdemeket szerzett. Angliában Közép-Európa értelmisége végzi a piszkos munkát, hálásan csillogó szemekkel.
A szabadnapomon rettenetesen eláztam, két hete egyfolytában esik. Az időjárás tipikusan angol, valóban: öt perc esőt öt perc napsütés követ. Esőkabátom sajnos nem taszítja, hanem magába szívja a vizet. Talán ez nincsen rendjén. Viszont csatakosan felfedeztem Minehead XVI. századi óvárosát, illetőleg pár utcáját, végig gyönyörűen rekonstruált szalmatetős házakkal. Ma egy szabadtéri koncerten múlattam a két műszak közötti időt, a shelbourne-i városi zenekar fúvósait együtt néztem meg egyik butlinsi kollégámmal, aki szépen kiöltözött. Fehér nadrág, sötétkék póló, elegáns szemüveg. Egy XVIII. századi teásszalonban múlatta az időt, italát kortyolgatta és újságot olvasott. Nagyon angol volt, ő maga is és az egész jelenet is, a park szélén álló kis étteremmel, a szépen gondozott gyepen álló fából készült színpaddal, a beöltözött zenekarral, a háttérben a fák között csendesen golfozó nyugdíjasokkal. Majd elfelejtettem, a nagy nyugalomban teázó angol úr, kollégám a szórakoztató parkban mellesleg a szintén végtelenül elegáns feketemosogatói állást tölti be, így hatvanéves korára.
A Minehead-Tauton lokomotív itt megy el az ablakom alatt, mintegy az időmérő szerepét töltve be. Óránként jár, igazi gőzmozdony, fújtat és füstöl, egy szakállas bácsi vezeti, és két manószerű alak lapátolja be a kazánba a szenet. Kétszáz év pöfög el óránként a nagyváros irányába.
A szomszédos Watchet városában tartják a World Strongest Men-vetélkedőt. Ezek az óriások nálunk eszik a 12 fontos reggelijüket. Iszonyú mennyiséget képesek magukba lapátolni. Tulajdonképpen csak az én 48 kilós édesanyám állja velük ezt a mennyiségi versenyt.
Ma arra ébredtem, hogy az ablakomtól nem messze egy körülbelül 70 évesnek kinéző bácsika ugrókötelezett kis szünetekkel mintegy háromnegyed órán át. Bizonyára egészséges a testmozgás. Igaz, a sok alvás is az lenne.
0622
Az esős Anglia esővel leginkább megáldott megyéjében ütjük el időnket. Jellemző, hogy a cipőm szétázott a legutóbbi, vagy inkább úgy pontosabb: a folyamatos záporok alkalmával. Sok táborlakónak van gumicsizmája. Persze a külföldieknek, az angolok az ilyesmi hidegen, illetve melegen hagyja.
Most, hogy van már bankkártyám, intéződik a Home Office-om, ami az itt tartózkodásomat hitelesíti, és életemben először WI-FI-ztem, szóval mindezek betetőzéseként elzarándokoltam egy nyelvtanfolyamra. Sajnos nekem megfelelő, haladón inneni, kezdőn túli csoportot csak szeptemberben indítanak, de nem hagytam magam lerázni, és élelmes és erőszakos magyarként javasoltam nekik, hogy akkor csak ülök a haladók óráin, és figyelek. Gondolom, az udvarias angolok nem tudtak mit kezdeni ezzel a kontinentális, és főleg közép-európai mentalitással, mert láttam, hogy leendő tanáraim szájhúzogatva bár, de kénytelen-kelletlen beleegyeznek. Általában békés típus vagyok, akinek minden mindegy, de ha egyszer valami befészkeli magát a fejembe, akkor azért tűzön-vizen át mindent megteszek, egészen a célig. Makacs vagyok, mint a dög, hogy népiesebben fogalmazzam meg a fentieket. WI-FI-zni felemelő élmény volt, a főutcán lévő Willows nevű kávéházat találtam meg a ezernyi magyar nyomát követve, egy fontért korlátlan időt biztosítanak, és valóban remek érzés a XXI. században létezni. Ültem a kávéház teraszán, kapucsínót ittam, és a laptopom és az internet segítségével Magyarországon illetve a világban jártam.
Munka után, esténként általában pár helyem gyűlik össze a magyar társaság, mi lakunkban, vagy éppenséggel én látogatom végig a szokott ismerősöket. Persze a magyarok állandó traccspartijait nem minden lakótárs nézi jó szemmel, egyikünk szlovák társa például három hete nem szól lakótársához, nehezményezve az esti látogatókat.
Az egyik ebédem alkalmával telefont kaptam Magyarországról. A vonal recsegett, nem sokat értettem belőle. Azt sem, ki keresett. A hívó kérdezte, mikor találkozhatunk. Mondtam, egy héten belül nem. Mire a válasz az volt, hogy ne haragudjon, akkor az állás tárgytalan, és letette a telefont. Remélem, nem életem nagy lehetőségét hagytam ki.
A közös ebédlőben könyvek is hevernek egy polcon, könyvtár gyanánt. A múltkor beleolvastam az egyikbe, a Charlie és a csokigyár volt, walesi nyelven. A walesiek nyelve némileg megdöbbentő egy kívülállónak. Megütötte a szemem egy szó a könyvből. Csak ennyi volt: Ffwrdd. Semmi magánhangzó. És ez a walesi nyelvben nem számít ritkaságnak. Ffwrdd. Bizonyára valami magasztosat jelenthet. Kinyomozom. Remélem nem az, hogy szeretlek. Akkor nagyot csalódnék a walesiekben.
0624
Vasárnap egész Butlins másnapos, a családiasság érzését erősíti, hogy a legfőbb diszkóban együtt iszik beosztott és főnök, aztán persze pár óra alvást követően együtt késnek el, jelennek meg másnaposan, vagy éppen be sem mennek dolgozni.
